-Hope! Hooooope!-nyújtotta el Sophie az 'o' betűt. Na igen, Sophie. Hogy ki is ő? Ő az én egyetlen és tökéletesen idióta legjobb barátnőm, nélküle minden unalmas lenne az én sivár és amúgy lehangolt életemben. Ő tipikusan az a csaj, aki odajön hozzád és be nem áll a szája, csak beszél, beszél és beszél, míg nem azon kapod magad, hogy bealszol az órahosszakig tartó történetein. Ez most sem történt máshogy, az áldozata én voltam, annyi különbséggel, hogy az izgatottsága átragadt rám, így mindent figyelemmel végighallgattam.
.jpg)
A törzshelyünkön találkoztunk, a Starbucks-ban, azon belül is az egyik legeldugottabb sarkában, az ablak mellett. Korán volt még, mindig itt kezdtük a napunkat, egyszerűen imádom, ahogy a Nap első sugarai az arcomat csiklandozzák, London csípős hidege ellenére. Amennyire mások utálják, én annyira imádom a reggeleket... Mint mindig, most is egy dupla forrócsokit rendeltünk, pillecukorral, valamint tejszínhabbal a tetején. Amint kihozták, elfogott a szokásos érzés, hogy a reggelem teljes, egy szóval: Csodálatos!
-Sophie! Nem kell belekiabálnod a fülembe, egyenlőre még jó a hallásom..-kiabáltam vissza neki, majd mikor láttam, hogy távolabb húzódott tőlem, hátközépig érő haját hátradobta,ami időközben előreesett és nagy barna szemeit rám düllesztette, halkítottam egy kicsit a hangomon-de ha így folytatod, fizetheted a hallókészülékemet!- erre már csak egy laza féloldalas mosolyt villantott, majd újra szóra nyitotta száját.
-Óóóh, Hope! El sem hiszem!-sikított egyet, mit sem törődve előbbi 'kérésemmel', majd elkezdett ugrálni. Gazdag arcmimikámnak köszönhetően, ezt a tevékenységét egy fura arcállással díjaztam, mire ő csak grimaszolt egyet és tovább ujjongott. Továbbra sem értettem semmit, szinte mindig ilyen volt, de valahogy most még is furcsállottam. Mindenből valahogy...valahogy több volt. A hangja jóval magasabb oktávot ütött meg mint általában, az ugrálás is több volt. A szeme is nagyobb figyelmet kapott, amit sminkkel adott meg neki. A haja is jobban állt a szokásosnál, ahogy elnéztem még ki is vasalta, ami meglepő, hisz nem a reggelek embere, sosincs ideje semmire.
-Veled meg mi történt?-ráztam meg a vállát, talán túl erősen, mire végre visszatért a földre.-Mintha beléd szállt volna egy szellem. Sophie, úristen biztos hogy te vagy az?-játszottam a hülyét, mire ő csak a szemét forgatta és újból "beszélni" kezdett.
-Jajj, Hope! Ha tudnád mi történt...El sem fogod hinni! Istenem!-ismét ugrálásba kezdett, arcán egy 1000 wattos mosoly terült el, ami legalább a füléig ért. Szeme a boldogságtól ragyogott. Ahogy végignéztem rajta elkapott a féltékenység, bárkit megkaphatott volna, de ő végig csak egy valamin, illetve valakin legeltette szemét.
-Tudooood....-húzta el az 'o'betűt. Komolyan mondom már az őrületbe kerget..-Tegnap volt a szülinapom.
-Tudom, Sophie...Tudom és...-kezdtem bele, de természetesen közbe vágott.
-Nem de...és! Tudod mit kaptam a szüleimtől?- még nagyobb vigyor öltött arcára, már ha ez lehetséges. Ezen a ponton elgondolkoztam, hogy vajon nem fáj-e a szája. Én is tudnék így mosolyogni?
-Nem, nem tudom, de van egy olyan sejtésem hogy most elmondod.-forgattam meg szemeimet, de közben már tűkön ültem, hogy megtudjam. De ha végül kiderül, hogy megkapta azt a szájfényt amit igazából ő maga akart megvenni én kitekerem a nyakát.
-Találd ki!- mondta és fészkelődött egy kicsit a bőr ülésen, majd belenyúlt piros táskájába. Ezt a "retikült" még én adtam neki a 9. szülinapjára, akkor lett divat és nagyon örült neki, készült megfojtani hálájával, vagyis ölelésével. Most pedig, 6 évvel utána is hordja, ez valahogy mosolygásra késztetett.
-Istenem Sophie, nyögd már ki vagy esküszöm fogom magam és hazamegyek!-fenyegettem meg, bár nem gondoltam komolyan. Már tényleg nagyon lázban voltam, habár ezt ügyesen lepleztem.
-Háááát...-húzta el MEGINT az 'á' betűt. Megfojtom, kész, én megfojtom! Ám, amikor megláttam ahogy kirántott két mozijegyre hasonlító papírlapot, követte azt két laminált nyakba akasztó kártyácska.-Na, kik mennek megnézni az One Direction-t?!
-Úristen Sophie!-itt már elszakadt a cérna, én is felpattantam a székemből örömtáncba kezdtem, közben pedig elfeledkezve arról hol is vagyunk, én is eleresztettem leglányosabb visításomat. Azonban amikor kinyitottam a szememet, megláttam, hogy az egész kávézó minket néz, ezért gyorsan leültettem Sophie-t a vállánál fogva, majd mintha mi sem történt volna én is helyet foglaltam, s újból forrócsokimba kortyoltam.
-Még én magam sem hiszem el! Amint vége lett a bulinak és te is hazamentél, Anya és Apa hátratett kezekkel közeledtek felém. Azt mondták az est ajándékaként, valóra váltják az álmomat egy csavarral, mégpedig azzal, hogy a legjobb barátnőm is velem élvezheti ezt! Egyszerűen nem hiszem el!-mondta végig erős suttogással, figyelve arra, hogy ne vonjuk magunkra újból a kávézó figyelmét.
-Istenem, Sophie! Imádlak, imádlak, imádlak! És a szüleidet is, ezt add át nekik, imádom őket!-mondtam és fejben újból eljártam egy örömtáncot.
-Na, de a lényeg...Hope nekem nincs ruhám! Egy hét múlva koncert és semmi olyan ruhám nincs, amiben a jövendőbeli férjem előtt mutatkozhatnék!-mondta Sophie, amibe még ő is belemosolygott, ellentétben velem, aki már fetrengett a röhögéstől. Amikor végre abbahagytam a nevetést, Sophie eleresztett egy szemforgatást, mire féloldalas vigyorra húztam a számat. Azonban ezt a vigyort azonnal levakartam az arcomról, amikor pofán csapott a felismerés, hogy én se tudok semmit se felvenni.
-Ahogy az arcodat elnézem, neked sincs ötleted az estét illetően, úgyhogy találkozzunk a plázában holnap 10-kor. Pontos legyél, különben...-fenyegetett Sophie, miközben arca előtt lebegtette mutatóujját. Elnevettem magam, az én barátnőm!
-Még te mondod? Te vagy az aki MINDIG elkésik!-emeltem ki a "mindig" szót.
-De most nem így lesz. Alig bírok aludni, ma sem tudtam, ezért volt egy csomó időm! Látod a szememet, na meg a hajam?-rebegtette meg szempilláit, igazította meg haját egy 1000 wattos mosoly kíséretében, ami engem nevetésre késztetett.
-Persze, gyönyörű vagy mint mindig!- mondtam biztatóan.
Mindketten felálltunk, pénzt az asztalra dobtuk, majd az ajtó felé vettük az irányt. Mikor már féllábbal kint voltunk, magamon éreztem a sok tekintetet, lehetett hallani ahogy az emberek megkönnyebbülten felsóhajtanak. Magukban miztos valami olyan gondolat kavarog, hogy végre elmentek azok a hangos és ütődött lányok.
-Na, de a lényeg...Hope nekem nincs ruhám! Egy hét múlva koncert és semmi olyan ruhám nincs, amiben a jövendőbeli férjem előtt mutatkozhatnék!-mondta Sophie, amibe még ő is belemosolygott, ellentétben velem, aki már fetrengett a röhögéstől. Amikor végre abbahagytam a nevetést, Sophie eleresztett egy szemforgatást, mire féloldalas vigyorra húztam a számat. Azonban ezt a vigyort azonnal levakartam az arcomról, amikor pofán csapott a felismerés, hogy én se tudok semmit se felvenni.
-Ahogy az arcodat elnézem, neked sincs ötleted az estét illetően, úgyhogy találkozzunk a plázában holnap 10-kor. Pontos legyél, különben...-fenyegetett Sophie, miközben arca előtt lebegtette mutatóujját. Elnevettem magam, az én barátnőm!
-Még te mondod? Te vagy az aki MINDIG elkésik!-emeltem ki a "mindig" szót.
-De most nem így lesz. Alig bírok aludni, ma sem tudtam, ezért volt egy csomó időm! Látod a szememet, na meg a hajam?-rebegtette meg szempilláit, igazította meg haját egy 1000 wattos mosoly kíséretében, ami engem nevetésre késztetett.
-Persze, gyönyörű vagy mint mindig!- mondtam biztatóan.
Mindketten felálltunk, pénzt az asztalra dobtuk, majd az ajtó felé vettük az irányt. Mikor már féllábbal kint voltunk, magamon éreztem a sok tekintetet, lehetett hallani ahogy az emberek megkönnyebbülten felsóhajtanak. Magukban miztos valami olyan gondolat kavarog, hogy végre elmentek azok a hangos és ütődött lányok.
